9 hónap képekben. Nincs minden hét dokumentálva, de azért a tendencia tán érzékelhető. Durva így végignézni, hogy mekkora hordót cipeltem, aki most pár méterre tőlem a kiságyában szuszog:):
2014. június 29., vasárnap
2014. június 25., szerda
Kezdő mindennapjaink
Holnap már 3 hete lesz, hogy itthon vagyunk hármasban. Elég gyorsan eltelt ez az első időszak, és szerintem jobban bírjuk a gyűrődést, mint amire előzetesen számítottunk. Beni naponta 6 (ritkán 7) alkalommal eszik, napközben 3 óránként, éjszaka 10 és reggel 6 között 4 óránként. A legtöbbször "megkegyelmez" nekünk: az este 10-es és hajnal 2-es evések után azonnal bealszik, nem jellemző a sírás, így én is egész jókat alszom :). Szóval egyelőre elég jó tervezhetőek a napjaim, már olyan is volt, hogy anyu, vagy Szabi itthon marat Benivel, én pedig leléptem vásárolgatni, ellenni, illetve jövő hétre beterveztem egy 1 órás masszázst is. Nagyon fáj ugyanis a hátam, elég hirtelen ért fizikailag ez a 4 kiló feletti "csöppség", akit gyakran ringatok, illetve kitekert pozíciókban büfiztetek. Hatalmas mennyiségeket eszik, utána persze megy a harc a fájós pocakkal - ilyen a nagy babák élete...
Saját megítélésünk szerint a napokban esett/esik át Benike egy ún. növekedési ugráson, ez 3 hét körül általános. Ez azzal jár, hogy még többet eszik, és nyűgös is. Nehéz ám egy pici emberke élete ilyenkor:
Ébrenlét
Benedek egyre többet van ébren, megmondom őszintén, kicsit nehéz is ezzel a ténnyel néha mit kezdeni :). Mert hogy ugyan mit is lehet kezdeni egy ilyen picinykével, aki még a fejét se tartja és nem is igazán köti le semmi huzamosabb ideig. Nagyjából kialakult az, hogy a délután 3-as etetés után van egy hosszabb játékidő. Ekkor ráteszem a kis játszó szőnyegére, és énekelek, bábozgatok neki a kis plüss figuráival. Az élénkebb színű figurákat sokszor követi a szemével, illetve a csipogós hangjaikra felfigyel, a hang felé fordul. Hason fekve ügyesen és kitartósan emelgeti magát, ám ez még igen nehéz lehet neki, mert a testarányaihoz képest még hatalmas a feje és gyakran eldől. Ilyenkor jókat nevetünk rajta, mi a gonosz szülők :D. A másik nagyobb ébrenléti program a 6-os etetést megelőzően van, ez a fürdés, ami Szabi feladata. Nagyon szereti a vizet! Még akkor is, amikor szimplán a csapnál mosom meg a popsiját pelenkázások között. Még a lábait is bedugdossa a vízsugár alá ilyenkor, és ha előtte sírás volt, ekkor rögtön abbamarad. A kiságyában egyre gyakrabban elvan egyedül is, nézelődik, illetve úgy vettem észre, hogy a zenét nagyon szereti. Ezért gyakran beteszek neki népzenét, komolyzenét, vagy a Gazdasági Rádiót - nem, nem ragaszkodom ahhoz, hogy a gyerek közgazdász legyen, de manapság ez az egyetlen rádió, amin kellemes háttérzene megy és garantáltan semmi "sebestyénbalázsos" idiótaságtól nem butul a gyerek :). (Ha meg ettől lesz közgazdász, ám legyen :D).
Kimozdulás
Ez egyelőre kimerül a sétában, illetve egyszer már a Millenáris Parkban is voltunk, valamint Biró nagyapával egy közeli étteremben. De hamarosan cifrább utakat is tervezünk, mert az tuti, hogy nem szeretnék itthon ülő anyuka lenni, és azt szeretném, hogy a gyerekem is szépen elkezdje megismerni, felfedezni a világot :). Úgy szép az élet, ha zajlik, mit unatkozzunk...
Néhány mókás élmény, megállapítás
- Már tudok sötétben akár kakis pelenkát is cserélni úgy, hogy a gyerek közben végig alszik.
- Szoptatás közben simán tudok aludni - szóval nem is fáj ez a dolog annyira, pedig rettegtem ám tőle :).
- Nem is olyan régen még el se tudtuk képzelni, hogy egy hosszadalmas hát- és has simogatást, popsi paskolást követő baba büffentés és/vagy kakilás nagyobb megkönnyebbülést okoz majd számunkra egy nyári szombat estén, mint anno egy feles pálinka - pedig így igaz!
- Ma reggel az ágyon ülve, kómásan, a gyerek Szabinak való átadása után is ringatóztam jobbra-balra...Szabi szólt, hogy hagyjam abba, már nincs a vállamon a gyerek :D.
Saját megítélésünk szerint a napokban esett/esik át Benike egy ún. növekedési ugráson, ez 3 hét körül általános. Ez azzal jár, hogy még többet eszik, és nyűgös is. Nehéz ám egy pici emberke élete ilyenkor:
 |
| Küzdés apai segítséggel :) |
Benedek egyre többet van ébren, megmondom őszintén, kicsit nehéz is ezzel a ténnyel néha mit kezdeni :). Mert hogy ugyan mit is lehet kezdeni egy ilyen picinykével, aki még a fejét se tartja és nem is igazán köti le semmi huzamosabb ideig. Nagyjából kialakult az, hogy a délután 3-as etetés után van egy hosszabb játékidő. Ekkor ráteszem a kis játszó szőnyegére, és énekelek, bábozgatok neki a kis plüss figuráival. Az élénkebb színű figurákat sokszor követi a szemével, illetve a csipogós hangjaikra felfigyel, a hang felé fordul. Hason fekve ügyesen és kitartósan emelgeti magát, ám ez még igen nehéz lehet neki, mert a testarányaihoz képest még hatalmas a feje és gyakran eldől. Ilyenkor jókat nevetünk rajta, mi a gonosz szülők :D. A másik nagyobb ébrenléti program a 6-os etetést megelőzően van, ez a fürdés, ami Szabi feladata. Nagyon szereti a vizet! Még akkor is, amikor szimplán a csapnál mosom meg a popsiját pelenkázások között. Még a lábait is bedugdossa a vízsugár alá ilyenkor, és ha előtte sírás volt, ekkor rögtön abbamarad. A kiságyában egyre gyakrabban elvan egyedül is, nézelődik, illetve úgy vettem észre, hogy a zenét nagyon szereti. Ezért gyakran beteszek neki népzenét, komolyzenét, vagy a Gazdasági Rádiót - nem, nem ragaszkodom ahhoz, hogy a gyerek közgazdász legyen, de manapság ez az egyetlen rádió, amin kellemes háttérzene megy és garantáltan semmi "sebestyénbalázsos" idiótaságtól nem butul a gyerek :). (Ha meg ettől lesz közgazdász, ám legyen :D).
Kimozdulás
Ez egyelőre kimerül a sétában, illetve egyszer már a Millenáris Parkban is voltunk, valamint Biró nagyapával egy közeli étteremben. De hamarosan cifrább utakat is tervezünk, mert az tuti, hogy nem szeretnék itthon ülő anyuka lenni, és azt szeretném, hogy a gyerekem is szépen elkezdje megismerni, felfedezni a világot :). Úgy szép az élet, ha zajlik, mit unatkozzunk...
Néhány mókás élmény, megállapítás
- Már tudok sötétben akár kakis pelenkát is cserélni úgy, hogy a gyerek közben végig alszik.
- Szoptatás közben simán tudok aludni - szóval nem is fáj ez a dolog annyira, pedig rettegtem ám tőle :).
- Nem is olyan régen még el se tudtuk képzelni, hogy egy hosszadalmas hát- és has simogatást, popsi paskolást követő baba büffentés és/vagy kakilás nagyobb megkönnyebbülést okoz majd számunkra egy nyári szombat estén, mint anno egy feles pálinka - pedig így igaz!
- Ma reggel az ágyon ülve, kómásan, a gyerek Szabinak való átadása után is ringatóztam jobbra-balra...Szabi szólt, hogy hagyjam abba, már nincs a vállamon a gyerek :D.
2014. június 19., csütörtök
"Szabályaink"
A terhesség ideje alatt sokat beszélgettünk arról, hogy a gyereket milyen elvek szerint is kéne nevelni - azaz eleinte csupán ellátni, kielégíteni a szükségleteit ugyebár :). Szóba került az élet számos területe és természetesen az is, hogy mindezt tudatos rendszerbe helyezzük, vagy hagyjunk mindent a maga útján haladni, aztán lesz ahogy lesz...Két kardinális kérdéskört részletezek most, amelyek tulajdonképpen meghatározzák napjainkat:
Evés/etetés
A nagy dilemma itt az volt, hogy a manapság népszerű igény szerinti, vagy a jó pár évtized óta alkalmazott, 3 óránkénti etetés mellett tegyük le a voksunkat. Természetesen mindkét irányelv mellett hihetetlen sok érv és ellenérv, pszichológiai és egyéb egészségügyi kutatási eredmény állt rendelkezésünkre. Az igény szerinti szoptatás - általam megragadott - lényege, nagyon leegyszerűsítve talán az, hogy itt a gyermek szükségletei helyeződnek a középpontba. Ez nem is tűnik bonyolultnak: adj neki enni, ha éhes, had aludjon, amikor álmos, öleld meg, amikor erre van szüksége stb. Számomra itt a legnagyobb dilemma: no jó, de honnan tudhatom egy néhány hetes csöppségnél, hogy mikor épp mi is kell neki? Természetesen csak tippelni lehet, a legelején mindenképp. Így félő, hogy később olyan gyermekem lesz, akinek mondjuk az összes problémájára a kaja lesz a megoldás, a stresszoldás, búfeledés stb. Mert hogy ezek a picikék állandóan a cicin lógnának, hiszen számukra az anyatej nem csupán kaja, pia, de az első számú megnyugtató eszköz is. Ez nagyon is logikus, de az már valahogy sehogyan sem az, hogy mondjuk egy hasfájós, magát degeszre ciciző bébinek még több tejet agyjak, azért, mert éppen sír. Nem szeretném, ha a megnyugvást ezzel kötné össze: a kajával. Biztos, hogy elhallgatna - mert a cici mindig nyugtató, de az esetek többségében félek, hogy mellé lőnék a valódi gond megoldása terén, pláne hosszú távon. Amit viszont fontosnak tartok: ott lenni vele mindig, ha szüksége van rám = sír.
A másik, nevezetesen a rendszeres etetés, megint másból indul ki. Itt az elv megalkotói az elkényeztetésre, illetve annak megelőzésére voltak teljesen rápörögve. Hogy a gyerek el lesz nyalva teljesen, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan ő akarja és hogy a szülő a 'zisten, édesfiam, nincs apelláta! Ez persze baromság, hiszen a pici babákat - és egyébként senkit! - nem lehet elkényeztetni azzal, ha az alap szükségleteire "válaszolok". A vágyak, az akarások, és az ezekhez kapcsolódó hisztik már más téma, na de ez a korszak még azért odébb van :). Ez az elmélet, amennyire én jól tudom, egyébként azt a célt is szolgálta anno, hogy a nők minél hamarabb vissza mehessenek dolgozni, építeni a dicső kommunizmust, a gyereket pedig bedobhassák a bölcsibe, már akár 6 (!) hét elteltével, ahol a többi, ugyanilyen rendszerhez szoktatott bébivel együtt, ugyanabban az időben lehessen etetni őket. Csak szép szögletesen, szürkén, futószalagon...A lelki fejlődés(telenség) úgyis csak amolyan úri bolondéria ugyebár...
Szóval mi köszöntük szépen, de egyik elvből se kértünk teljes mértékben. Hanem szortíroztunk. (Nekem egyébként nagyon jó dolgom van/volt, mert anyám rengeteget segített/segít ebben az egész sztoriban, köszi nagyi innen is :).)
Ahogy mi csináljuk: Igyekszünk 3 óránként etetni, illetve éjszaka 4. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha a gyerek reggel 6 helyett 5-kor már ordít, akkor karba tett kézzel nézünk ki a fejünkből, hanem ekkor természetesen megetetem. Viszont ha korábban nem kel, akkor én se keltem 9 előtt. Ám, ha mondjuk délben evett, akkor délután 3-kor mindenképp megébresztem enni. Emellett elengedhetetlen kellék a mérleg. Én nagyon ellene voltam, mondván, hagyjuk már a hülye számokat, de aztán rájöttem, hogy nagy segítség ám. Az éjszakákat leszámítva szinte mindig mérem, hogy mennyit eszik az én kis óriásbébim :). Így elég nagy eséllyel lehet következtetni arra, hogy ha 2 etetés között ordít, akkor éhes nem igazán lehet, ha tudom, hogy degeszre tömte magát (hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az ő súlyával az ő korában mennyi az a "sok" és a "kevés" mennyiség). OK, így a cicire tevést már kizárhatom és marad a ringatás, has simogatás, vagy egyszerűen csak a hosszú-hosszú ölelgetés. De olyan is volt már, hogy tudtam: nem evett annyit, amennyit szokott, így ismét cicire pakoltam. El kell azt is mondanom, hogy Benivel hihetetlen szerencsénk van, mert mintha óra lenne a kis pocakjában: 3, ill. 4 óránként szinte mindig magától jelentkezik kajáért és 20-25 perc alatt bekebelezi a maga "kis" mennyiségét. A mi problémánk így leginkább a hasfájással van, a kis pocok sokat küzd ezzel :(. Mi így ötvözzük az igény szerinti és a rendszer szemléletű elveket. A kajálás után gyakran változik Beni "csipogós játékká", ami neki kicsit idegesítő, de nem fájdalmas, viszont nekünk hihetetlenül cuki :) :
Alvás/altatás
Ismét 2 út állt előttünk - minimum...Egy ágyban vs. külön ágyban alvás. Az egy ágyban, ún. családi ágyban alvás - az igény szerinti szoptatással karöltve -, a kötődő nevelési elv szerves részei. Ez nekem egyébként rendkívüli módon szimpatikus, hiszen a szülő-gyerek kapcsolat bizalmi részét helyezi a középpontba, amit kisbaba korban természetesen az érintéssel, gyakori testközelséggel és a szükségletek megfelelő kielégítésével lehet a leghatékonyabban elérni. Nyilvánvalóan szembe megy a poroszos, tekintélyelvű neveléssel, ezzel próbálva elkerülni azt, hogy lelki nyomorék, frusztrált, bizalmatlan felnőttet neveljen a szülő a gyerekéből. Ez tök jó, ám nekem nagyon hiányzik ebből a következetesség, illetve a szülők igényei. Másrészt pedig, nem hiszem azt, hogy a gyerekem kevésbé fog hozzám kötődni, ill. kevésbé lesz bizalmi a kapcsolatunk, ha nem alszom vele közös ágyban. Nem hiszem, hogy ezen múlik. Ám a házasságom megromlására és elsivatagosodására nagy esélyt látnék, nyilvánvaló okok miatt...
Kövezzen meg, aki szeretne, de én köszönöm, nem szeretnék egy ágyban aludni egy 5 évessel mondjuk. Ha pedig hamarabb meg akarnám szakítani a közös alvást, még mielőtt ő maga szeretné ezt kifejezetten, mégis mit mondanék neki? Azt, hogy bocs' kicsikém, de már zavarsz? Vagy azt, hogy nos, most már elég nagy vagy? Ugyan milyen érveim lehetnének, amikkel nem zavarnék össze teljesen egy kisgyereket? Aki megszokta, hogy újszülött korától a szüleivel alszik, majd egyszercsak átpakolják őt máshová, és neki fogalma sincs, miért...Szerintem ez borzalmas trauma lehet :(. Én ezért gondolom jobb ötletnek, ha már eleve a külön szobát/ágyat szokja meg. Ám ízlések és pofonok, felhívnám a figyelmet arra, hogy a véleményem magunkra vonatkozik, mások életéhez semmi közöm nincs ;)!
Tehát mi külön alszunk az első naptól: külön ágy és szoba. Ám természetesen az ajtók nyitva, és egymás mellett helyezkedik el a 2 helység, meg persze van légzésfigyelő is.Valamint, nekem van a baba szobában egy szivacsom takaróval, hiszen ha minden kötél szakad, akkor bizony át fogok vándorolni a csöppségemhez és ott alszom nála/vele. Viszont had legyek/legyünk annyira "önző" felnőttek, hogy a saját ágyunkat megtartjuk kettőnk számára. Bocs Beni :).
Azért van együtt szundi is a kanapén :) :
Evés/etetés
A nagy dilemma itt az volt, hogy a manapság népszerű igény szerinti, vagy a jó pár évtized óta alkalmazott, 3 óránkénti etetés mellett tegyük le a voksunkat. Természetesen mindkét irányelv mellett hihetetlen sok érv és ellenérv, pszichológiai és egyéb egészségügyi kutatási eredmény állt rendelkezésünkre. Az igény szerinti szoptatás - általam megragadott - lényege, nagyon leegyszerűsítve talán az, hogy itt a gyermek szükségletei helyeződnek a középpontba. Ez nem is tűnik bonyolultnak: adj neki enni, ha éhes, had aludjon, amikor álmos, öleld meg, amikor erre van szüksége stb. Számomra itt a legnagyobb dilemma: no jó, de honnan tudhatom egy néhány hetes csöppségnél, hogy mikor épp mi is kell neki? Természetesen csak tippelni lehet, a legelején mindenképp. Így félő, hogy később olyan gyermekem lesz, akinek mondjuk az összes problémájára a kaja lesz a megoldás, a stresszoldás, búfeledés stb. Mert hogy ezek a picikék állandóan a cicin lógnának, hiszen számukra az anyatej nem csupán kaja, pia, de az első számú megnyugtató eszköz is. Ez nagyon is logikus, de az már valahogy sehogyan sem az, hogy mondjuk egy hasfájós, magát degeszre ciciző bébinek még több tejet agyjak, azért, mert éppen sír. Nem szeretném, ha a megnyugvást ezzel kötné össze: a kajával. Biztos, hogy elhallgatna - mert a cici mindig nyugtató, de az esetek többségében félek, hogy mellé lőnék a valódi gond megoldása terén, pláne hosszú távon. Amit viszont fontosnak tartok: ott lenni vele mindig, ha szüksége van rám = sír.
A másik, nevezetesen a rendszeres etetés, megint másból indul ki. Itt az elv megalkotói az elkényeztetésre, illetve annak megelőzésére voltak teljesen rápörögve. Hogy a gyerek el lesz nyalva teljesen, ha úgy mennek a dolgok, ahogyan ő akarja és hogy a szülő a 'zisten, édesfiam, nincs apelláta! Ez persze baromság, hiszen a pici babákat - és egyébként senkit! - nem lehet elkényeztetni azzal, ha az alap szükségleteire "válaszolok". A vágyak, az akarások, és az ezekhez kapcsolódó hisztik már más téma, na de ez a korszak még azért odébb van :). Ez az elmélet, amennyire én jól tudom, egyébként azt a célt is szolgálta anno, hogy a nők minél hamarabb vissza mehessenek dolgozni, építeni a dicső kommunizmust, a gyereket pedig bedobhassák a bölcsibe, már akár 6 (!) hét elteltével, ahol a többi, ugyanilyen rendszerhez szoktatott bébivel együtt, ugyanabban az időben lehessen etetni őket. Csak szép szögletesen, szürkén, futószalagon...A lelki fejlődés(telenség) úgyis csak amolyan úri bolondéria ugyebár...
Szóval mi köszöntük szépen, de egyik elvből se kértünk teljes mértékben. Hanem szortíroztunk. (Nekem egyébként nagyon jó dolgom van/volt, mert anyám rengeteget segített/segít ebben az egész sztoriban, köszi nagyi innen is :).)
Ahogy mi csináljuk: Igyekszünk 3 óránként etetni, illetve éjszaka 4. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha a gyerek reggel 6 helyett 5-kor már ordít, akkor karba tett kézzel nézünk ki a fejünkből, hanem ekkor természetesen megetetem. Viszont ha korábban nem kel, akkor én se keltem 9 előtt. Ám, ha mondjuk délben evett, akkor délután 3-kor mindenképp megébresztem enni. Emellett elengedhetetlen kellék a mérleg. Én nagyon ellene voltam, mondván, hagyjuk már a hülye számokat, de aztán rájöttem, hogy nagy segítség ám. Az éjszakákat leszámítva szinte mindig mérem, hogy mennyit eszik az én kis óriásbébim :). Így elég nagy eséllyel lehet következtetni arra, hogy ha 2 etetés között ordít, akkor éhes nem igazán lehet, ha tudom, hogy degeszre tömte magát (hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az ő súlyával az ő korában mennyi az a "sok" és a "kevés" mennyiség). OK, így a cicire tevést már kizárhatom és marad a ringatás, has simogatás, vagy egyszerűen csak a hosszú-hosszú ölelgetés. De olyan is volt már, hogy tudtam: nem evett annyit, amennyit szokott, így ismét cicire pakoltam. El kell azt is mondanom, hogy Benivel hihetetlen szerencsénk van, mert mintha óra lenne a kis pocakjában: 3, ill. 4 óránként szinte mindig magától jelentkezik kajáért és 20-25 perc alatt bekebelezi a maga "kis" mennyiségét. A mi problémánk így leginkább a hasfájással van, a kis pocok sokat küzd ezzel :(. Mi így ötvözzük az igény szerinti és a rendszer szemléletű elveket. A kajálás után gyakran változik Beni "csipogós játékká", ami neki kicsit idegesítő, de nem fájdalmas, viszont nekünk hihetetlenül cuki :) :
Alvás/altatás
Ismét 2 út állt előttünk - minimum...Egy ágyban vs. külön ágyban alvás. Az egy ágyban, ún. családi ágyban alvás - az igény szerinti szoptatással karöltve -, a kötődő nevelési elv szerves részei. Ez nekem egyébként rendkívüli módon szimpatikus, hiszen a szülő-gyerek kapcsolat bizalmi részét helyezi a középpontba, amit kisbaba korban természetesen az érintéssel, gyakori testközelséggel és a szükségletek megfelelő kielégítésével lehet a leghatékonyabban elérni. Nyilvánvalóan szembe megy a poroszos, tekintélyelvű neveléssel, ezzel próbálva elkerülni azt, hogy lelki nyomorék, frusztrált, bizalmatlan felnőttet neveljen a szülő a gyerekéből. Ez tök jó, ám nekem nagyon hiányzik ebből a következetesség, illetve a szülők igényei. Másrészt pedig, nem hiszem azt, hogy a gyerekem kevésbé fog hozzám kötődni, ill. kevésbé lesz bizalmi a kapcsolatunk, ha nem alszom vele közös ágyban. Nem hiszem, hogy ezen múlik. Ám a házasságom megromlására és elsivatagosodására nagy esélyt látnék, nyilvánvaló okok miatt...
Kövezzen meg, aki szeretne, de én köszönöm, nem szeretnék egy ágyban aludni egy 5 évessel mondjuk. Ha pedig hamarabb meg akarnám szakítani a közös alvást, még mielőtt ő maga szeretné ezt kifejezetten, mégis mit mondanék neki? Azt, hogy bocs' kicsikém, de már zavarsz? Vagy azt, hogy nos, most már elég nagy vagy? Ugyan milyen érveim lehetnének, amikkel nem zavarnék össze teljesen egy kisgyereket? Aki megszokta, hogy újszülött korától a szüleivel alszik, majd egyszercsak átpakolják őt máshová, és neki fogalma sincs, miért...Szerintem ez borzalmas trauma lehet :(. Én ezért gondolom jobb ötletnek, ha már eleve a külön szobát/ágyat szokja meg. Ám ízlések és pofonok, felhívnám a figyelmet arra, hogy a véleményem magunkra vonatkozik, mások életéhez semmi közöm nincs ;)!
Tehát mi külön alszunk az első naptól: külön ágy és szoba. Ám természetesen az ajtók nyitva, és egymás mellett helyezkedik el a 2 helység, meg persze van légzésfigyelő is.Valamint, nekem van a baba szobában egy szivacsom takaróval, hiszen ha minden kötél szakad, akkor bizony át fogok vándorolni a csöppségemhez és ott alszom nála/vele. Viszont had legyek/legyünk annyira "önző" felnőttek, hogy a saját ágyunkat megtartjuk kettőnk számára. Bocs Beni :).
Azért van együtt szundi is a kanapén :) :
2014. június 18., szerda
Kórház után szabadon...
A kórházi napok átlagosan teltek, összesen 4 napot voltunk bent. Benike besárgult a 2. nap, de hamar letudtuk ezt a dolgot, így a szülinapom előtt 1 nappal, június 5-én haza jöhettünk végre. Miután Szabival nagy nehezen belegyömöszöltük a gyereket az autós ülésbe ("Hogy a fenébe van ez?? Ez így nem jó, hátul állítsd be! Vagyis nemnemnem, itt elöl húzz egyet azon az izén...ajj nem jó! Fogadjunk nem hoztad el a leírását...!"), el is indultunk, végre kifelé a kórházból. Nagyon vágytam már erre :)
Nos, egy újabb élmény, amire azt hiszem, nem lehet felkészülni: új lakó költözött hozzánk, a mi kis pici lakótársunk, aki ezentúl az egész életünket meghatározza :). Szépen el is telt a nap, majd eljött az este...És igen, egy új jelenséggel ismerkedhettünk meg: az éjjeli ordító csecsemővel. Ugyanis korábban, a kórházban, Beni ezt az oldalát még nem mutatta, a sárgaság miatt gyakorlatilag egész nap kizárólag aludt. Na de most!
Szóval, elkezdődött az átlagos, kisgyerekes szülők élete nálunk is: viszlát alvás, helló beesett, karikás szemek!
 |
| Indulás haza! |
Szóval, elkezdődött az átlagos, kisgyerekes szülők élete nálunk is: viszlát alvás, helló beesett, karikás szemek!
2014. június 14., szombat
Ismerkedjünk!
Június 2-án kora reggel magamtól ébredtem a kórházban. Az ébrenlét első perceiben konstatáltam, hogy hol vagyok, és azt is, hogy miért is vagyok most ott. Furcsa érzés volt, hogy van egy gyerekem, aki kb. 5 méterre van tőlem egy másik szobában. Gondolkodtam pár percig, hogy most akkor mi legyen. Tudom, ez hülyén hangzik, de tényleg meg kellett beszélnem magammal, hogy:
- Tegnap szültem. igen, ezért fájok most.
- Kórházban vagyok és nem messze, egy másik helységben vár rám a fiam. Nem vár másra, csakis rám.
- Hamarosan találkoznunk kell és valamit kezdenem kellene vele.
- ÁÁÁÚRISTEN!!!
Jó, ezután úgy döntöttem, hogy a nagy találkozás előtt szépen rendbe szedem magam, mint egykor egy randi előtt :). Nehogy már a fiam rossz bőrben lássa az anyját, az első közös reggelünkön...Ezek után elindultam felé. Bementem a csecsemős szobába és bizonytalan, halk hangon tudattam az ott lévő nővérrel, hogy Biró Benedekhez jöttem és szeretném őt elvinni magammal a szobámba. Hamarosan ki is tolták egy bevásárló kocsihoz hasonlatos szerkezetben az én kis szeretetkupackámat. Lassan toltam őt, be a szobámba, az ágyam mellé. Nagyon mélyen aludt, ennek örültem is, hiszen így nyertem egy kis időt arra, hogy nézegethessem, és agyaljak azon, hogy na most akkor mi legyen, ha felébred.
Hatalmas szerencsém volt, hiszen a kórház védőnője nagyon segítőkész volt, amikor Beni felébredt, azonnal jött és megmutatta, hogyan kezdjek hozzá a szoptatáshoz. Minden rendben zajlott, elég hamar megtanultuk a fiammal, hogy is megy ez az evés-etetés dolog így miköztünk :). Aztán aludt is tovább...Én meg csak nézegettem, kezdtem hozzászokni ehhez az egészen furcsa helyzethez, hogy van egy saját gyerekem :).
- Tegnap szültem. igen, ezért fájok most.
- Kórházban vagyok és nem messze, egy másik helységben vár rám a fiam. Nem vár másra, csakis rám.
- Hamarosan találkoznunk kell és valamit kezdenem kellene vele.
- ÁÁÁÚRISTEN!!!
Jó, ezután úgy döntöttem, hogy a nagy találkozás előtt szépen rendbe szedem magam, mint egykor egy randi előtt :). Nehogy már a fiam rossz bőrben lássa az anyját, az első közös reggelünkön...Ezek után elindultam felé. Bementem a csecsemős szobába és bizonytalan, halk hangon tudattam az ott lévő nővérrel, hogy Biró Benedekhez jöttem és szeretném őt elvinni magammal a szobámba. Hamarosan ki is tolták egy bevásárló kocsihoz hasonlatos szerkezetben az én kis szeretetkupackámat. Lassan toltam őt, be a szobámba, az ágyam mellé. Nagyon mélyen aludt, ennek örültem is, hiszen így nyertem egy kis időt arra, hogy nézegethessem, és agyaljak azon, hogy na most akkor mi legyen, ha felébred.
 | ||
A második nap reggelén :)
|
2014. június 12., csütörtök
Any(j)a lettem
[kb. 04:15]
- Szabi...folyik a magzatvíz...UHH basszus nagyon folyik!!!
- Micsoda? Komolyan??!! Ööö, akkor menjünk?
- Hát nem tudom, lassan menni kéne gondolom...
- Fájások vannak?
- Ööö izé, mintha lenne valami, mindjárt elkezdem mérni az időt, és felhívom a szülésznőt, meg írok a dokinak.
[kb. 05:15]
- Na, most ha jól számolom 5 percesek! De nem tudom, hogy jól számolom-e, várj rákeresek neten...
- Még zuhanyozhatok egyet?
- Aha persze, aztán menjünk, itt az idő. Asszem...
Szóval június 1. hajnalán Benedek úgy döntött, hogy eljött az ő ideje. Úgy tűnik, hogy semmiképpen sem akart tavaszi gyerek lenni, hanem nyári, ahogyan én is :). Reggel negyed 7 körül értünk be a kórházba, viszonylag rendszeres, 4-5 perces fájásokkal. Megvizsgáltak, és közölték, hogy igen, ma tényleg szülni fogok (milyen meglepő :D), de még ez odébb van...Ezután befektettek a 'Vajúdó' nevű szobába és elkezdték mérni a fájásaim, és a babám szívhangját. Hosszú órák és egyre fájdalmasabb vizsgálatok következtek, vegyes intenzitású és hosszúságú fájásokkal. A bökkenő az volt, hogy a méhszáj nem igazán akart tágulni.
Már csaknem 6 órája ment a vajúdás, amikor is a szülésznőm közölte, hogy nos, akkor most már menjünk szülni. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartottam, bár akkor még erős kétségek gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy a bizonytalan fájásaimból végül vajon hogyan lesz meg ez a Benedek kölyök. Kiderült, hogy oxitocint kell kapnom, ami rendszeresíteni és erősíteni fogja a fájásaim, aminek köszönhetően tágulni fogok. Ennek félig örültem, félig nem annyira, hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy mindenféle beavatkozás nélkül szülhessek, akár a kórház alternatív szülőszobájában egy kényelmes franciaágyon. Az alter-szoba sajna azonnal ki is lett zárva az oxitocinos infúzió miatt és azért is, mert a császármetszés lehetősége is a levegőben forgott keskeny medencém és hatalmas gyermekem kapcsolata végett. Na, én ahogy meghallottam az oxitocint, mondtam is a szülésznőnek, hogy adjuk be azt a bizonyos epidurális érzéstelenítést (EDA), amiről már korábban is szót ejtettünk, mert én az oxitocinnal gerjesztett fájdalomból köszönöm, de inkább nem kérek (elvileg sokkal durvább, mint a "természetes" fájdalom, ami magától jönne). Úgy láttam, hogy a döntésemnek mindenki örült, szerintem azért is, mert ha császárra került volna sor, akkor a fájdalomcsillapítás már - részben - adott lett volna. Szóval ott tartottunk, hogy feküdtem egy hagyományos szülőszobában, csuklómra kötve az oxitocin, gerincembe az epidurális, és vártunk...Ekkor már anya is ott volt velem. A fájások rendszeresek lettek, és még így is nagyon erősen éreztem őket (uramatyám, mi lett volna az EDA nélkül). Vizsgálgattak rendszeresen, aztán egyszercsak hirtelen elkezdtem tágulni, nagyon gyorsan. És hamarosan elkezdődött maga a szülési fájás és egyben a szülés. Nem sok mindenre emlékszem, a fájdalomra is már egyre kevésbé, ahogyan telnek-múlnak a napok. Küzdöttünk, mert Benike nehezen akart jönni, és már én is fáradtam. Ekkor előkerült a vákuum, amivel rásegítettek a folyamatra. Nem nagyon szeretném a dolgokat részletezni, legyen elég itt annyi, hogy ez bizony nem volt kellemes, ám az orvosom szerint minimum fél órával lerövidítette a szülésemet, ami az én esetemben nagyon kellett már.
Végül megszületett Biró Benedek, 17:28-kor, 4100 grammal, 57 cm-el és hatalmas fekete lobonccal.
Minden rendben volt :). Itt már azt hiszem, bőgtem. Aztán rám fektették, hihetetlen volt, fel se fogtam, hogy az a kis ragacsos, ordító lényecske az én fiam. Aztán gyorsan el is vitték sajnos, mondván, az ilyen nagy bébiknek azonnal csekkolni kell a vércukor szintjét vagy mi a szösz. Szóval Beni jött, Beni ment, én pedig még maradtam a helyemen fizikailag megsemmisülve lényemben újjászületve. Bejött Szabi is most már, és rövid idő múlva mehettem a szobámba aludni. Előtte még megnézhettük a kisfiúnkat a csecsemős szobában, de sajna most még nem vihettem őt magammal. Sírtam, sírtunk, kis beszélgetés után aludtam. Hiányzott a gyerekem, de tudtam, hogy másnap hajnalban újult erővel csapok majd bele az új életembe (miután végre jól kialszom magam, HASON fekve!:)).
Any(j)a lettem, visszavonhatatlanul.
Sokan kérdezik, hogy milyen volt a szülés. Én nem fogok hazudni, nekem nagyon fájt és magában a folyamatban én ugyan semmi szépet nem látok. Jó-jó, lehet idealizálni, hogy a vajúdás egy hosszú út az anyává válás felé, meg a nőiség csodás órái, meg hogy olyan is létezik, hogy orgazmikus szülés, transzban szülni, és hasonlók. Biztos így van, csak nem velem :D.Jó, a transz szerintem majdnem pipa, már ha a fájdalomtól szinte elájulást annak lehet titulálni.
A legvége, amikor a fiam az egész testével kibújt belőlem, az viszont elmondhatatlanul jó, már-már euforikus. Amikor egyszerre érzem a megkönnyebbülést és azt, hogy ebben a másodpercben megtörtént életem legnagyobb változása, a pillanat, amelytől kezdve már minden nagyon más lesz. Szóval ez a rész jobban hasonlít egyfajta kezdetre, mint valaminek (a szülésnek) a végére. Egy csoda :)
- Szabi...folyik a magzatvíz...UHH basszus nagyon folyik!!!
- Micsoda? Komolyan??!! Ööö, akkor menjünk?
- Hát nem tudom, lassan menni kéne gondolom...
- Fájások vannak?
- Ööö izé, mintha lenne valami, mindjárt elkezdem mérni az időt, és felhívom a szülésznőt, meg írok a dokinak.
[kb. 05:15]
- Na, most ha jól számolom 5 percesek! De nem tudom, hogy jól számolom-e, várj rákeresek neten...
- Még zuhanyozhatok egyet?
- Aha persze, aztán menjünk, itt az idő. Asszem...
Szóval június 1. hajnalán Benedek úgy döntött, hogy eljött az ő ideje. Úgy tűnik, hogy semmiképpen sem akart tavaszi gyerek lenni, hanem nyári, ahogyan én is :). Reggel negyed 7 körül értünk be a kórházba, viszonylag rendszeres, 4-5 perces fájásokkal. Megvizsgáltak, és közölték, hogy igen, ma tényleg szülni fogok (milyen meglepő :D), de még ez odébb van...Ezután befektettek a 'Vajúdó' nevű szobába és elkezdték mérni a fájásaim, és a babám szívhangját. Hosszú órák és egyre fájdalmasabb vizsgálatok következtek, vegyes intenzitású és hosszúságú fájásokkal. A bökkenő az volt, hogy a méhszáj nem igazán akart tágulni.
Már csaknem 6 órája ment a vajúdás, amikor is a szülésznőm közölte, hogy nos, akkor most már menjünk szülni. Ezt kifejezetten jó ötletnek tartottam, bár akkor még erős kétségek gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy a bizonytalan fájásaimból végül vajon hogyan lesz meg ez a Benedek kölyök. Kiderült, hogy oxitocint kell kapnom, ami rendszeresíteni és erősíteni fogja a fájásaim, aminek köszönhetően tágulni fogok. Ennek félig örültem, félig nem annyira, hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy mindenféle beavatkozás nélkül szülhessek, akár a kórház alternatív szülőszobájában egy kényelmes franciaágyon. Az alter-szoba sajna azonnal ki is lett zárva az oxitocinos infúzió miatt és azért is, mert a császármetszés lehetősége is a levegőben forgott keskeny medencém és hatalmas gyermekem kapcsolata végett. Na, én ahogy meghallottam az oxitocint, mondtam is a szülésznőnek, hogy adjuk be azt a bizonyos epidurális érzéstelenítést (EDA), amiről már korábban is szót ejtettünk, mert én az oxitocinnal gerjesztett fájdalomból köszönöm, de inkább nem kérek (elvileg sokkal durvább, mint a "természetes" fájdalom, ami magától jönne). Úgy láttam, hogy a döntésemnek mindenki örült, szerintem azért is, mert ha császárra került volna sor, akkor a fájdalomcsillapítás már - részben - adott lett volna. Szóval ott tartottunk, hogy feküdtem egy hagyományos szülőszobában, csuklómra kötve az oxitocin, gerincembe az epidurális, és vártunk...Ekkor már anya is ott volt velem. A fájások rendszeresek lettek, és még így is nagyon erősen éreztem őket (uramatyám, mi lett volna az EDA nélkül). Vizsgálgattak rendszeresen, aztán egyszercsak hirtelen elkezdtem tágulni, nagyon gyorsan. És hamarosan elkezdődött maga a szülési fájás és egyben a szülés. Nem sok mindenre emlékszem, a fájdalomra is már egyre kevésbé, ahogyan telnek-múlnak a napok. Küzdöttünk, mert Benike nehezen akart jönni, és már én is fáradtam. Ekkor előkerült a vákuum, amivel rásegítettek a folyamatra. Nem nagyon szeretném a dolgokat részletezni, legyen elég itt annyi, hogy ez bizony nem volt kellemes, ám az orvosom szerint minimum fél órával lerövidítette a szülésemet, ami az én esetemben nagyon kellett már.
Végül megszületett Biró Benedek, 17:28-kor, 4100 grammal, 57 cm-el és hatalmas fekete lobonccal.
 |
| Pár perces kisfiam |
Minden rendben volt :). Itt már azt hiszem, bőgtem. Aztán rám fektették, hihetetlen volt, fel se fogtam, hogy az a kis ragacsos, ordító lényecske az én fiam. Aztán gyorsan el is vitték sajnos, mondván, az ilyen nagy bébiknek azonnal csekkolni kell a vércukor szintjét vagy mi a szösz. Szóval Beni jött, Beni ment, én pedig még maradtam a helyemen fizikailag megsemmisülve lényemben újjászületve. Bejött Szabi is most már, és rövid idő múlva mehettem a szobámba aludni. Előtte még megnézhettük a kisfiúnkat a csecsemős szobában, de sajna most még nem vihettem őt magammal. Sírtam, sírtunk, kis beszélgetés után aludtam. Hiányzott a gyerekem, de tudtam, hogy másnap hajnalban újult erővel csapok majd bele az új életembe (miután végre jól kialszom magam, HASON fekve!:)).
Any(j)a lettem, visszavonhatatlanul.
Sokan kérdezik, hogy milyen volt a szülés. Én nem fogok hazudni, nekem nagyon fájt és magában a folyamatban én ugyan semmi szépet nem látok. Jó-jó, lehet idealizálni, hogy a vajúdás egy hosszú út az anyává válás felé, meg a nőiség csodás órái, meg hogy olyan is létezik, hogy orgazmikus szülés, transzban szülni, és hasonlók. Biztos így van, csak nem velem :D.Jó, a transz szerintem majdnem pipa, már ha a fájdalomtól szinte elájulást annak lehet titulálni.
A legvége, amikor a fiam az egész testével kibújt belőlem, az viszont elmondhatatlanul jó, már-már euforikus. Amikor egyszerre érzem a megkönnyebbülést és azt, hogy ebben a másodpercben megtörtént életem legnagyobb változása, a pillanat, amelytől kezdve már minden nagyon más lesz. Szóval ez a rész jobban hasonlít egyfajta kezdetre, mint valaminek (a szülésnek) a végére. Egy csoda :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)