Választások

Úgy tűnik, a mostani és pláne a következő időszak elég erősen a választásokról fog szólni. És itt persze most csak egy igen elhanyagolható részben gondolok április 6-ára :).

Ha egy kicsit belegondolok, eddigi életem legnehezebb választásai kimerültek a farmernadrág, szabadon választható tantárgy az egyetemen, mosószer, bor vs. sör és hasonló, magas röptű dimenziókban. Minden rólam szólt. Sokszor még azt is elértem, hogy a világ is körülöttem forogjon, mert alapvetően egy elég önző nő vagyok. Aztán 2013. szeptemberében megváltozott minden, mivel azóta nem csak rólam szólnak a választásaim, hanem a születendő fiamról is. És nem fér ahhoz kétség, hogy minden döntésem mögött az ő élete áll, no meg persze az én anyaságom. Ami pedig a legjobb, hogy még sincs ennél természetesebb érzés a világon.

Sok nővel beszélgettünk már a gyerek kérdésről. Hogy mennyi lemondás, mennyi erőfeszítés, sokszor akár önmegtagadás kell ahhoz, hogy normálisan tudj világra hozni és felnevelni egy, vagy több gyereket. "Boldoglánykoromban" én is meg voltam győződve arról, hogy gyerek és karrier, harcolás és elengedés, bizonyítási kényszer és önmagam elfogadása között iszonyú nehéz lavírozni, és egy nagy adag józan ítélőképesség és érettség kell hozzá, amit csak a jóég tudja, mikor érek majd el.

Most  azt érzem, hogy a gyerekem, ha akarom, ha nem, ott van minden döntésem mögött. Ebből a szemszögből annyira magától értetődő, hogy mikor épp mi a prioritás. Ez egy igazán biztos kiinduló pont mindenhez, ami eddig kétségesnek tűnt. Mielőtt várandós lettem, féltem attól, hogy na majd ha gyerekem lesz, mennyire nehéz lesz kimaradni a nagy bulikból, lemondani egy jó pálinkáról, inkább kerülni a konfliktusokat, mint belemenni a vitákba csak azért, hogy igazolhassam a saját igazságom. De nem az. Amikor a kezemet a hasamra teszem és érzem, hogy ott rugdos bennem Ő, ezek a kérdések elszállnak, és azonnal érzem azt, hogy mi a jó és a fontos. Nincs bennem csalódottság, vagy feszítő érzés. És egy csomó nagynak vagy fontosnak vélt dolog hirtelen olyan apróvá válik, ami pedig eddig jelentéktelen volt, most hihetetlenül lényeges.

És most jön még csak a java...Most, hogy a csip-csup, hétköznapi, saját dolgaimat már úgy-ahogy el tudom rendezgetni magamban, érzem, közeleg az a szint, amikor már kifejezetten a gyerekem miatt/helyett kell majd döntenem. Dönteni úgy, hogy közben én is megmaradjak ebben az egész történetben az, aki vagyok. Akkor is, ha sok minden már csak tényleg egy nagyon kicsit szól majd rólam. Amikor nem is arról lesz szó, hogy lemondok valami ismerős dologról az ismeretlen érdekében, hanem arról, hogy abszolút ismeretlen alternatívák közül választok és még csak nem is magamnak. Olyan kérdésekben, amikkel eddig soha nem találkoztam még.

Mondjuk igény szerint etessem, vagy rendszer szerint? 6 hét előtt, vagy 6 hét után vigyem a levegőre? Szüljek hamar egy tesót, vagy várjunk éveket? Felvegyem, ha sír? Miért sír egyáltalán? Cumisüveg? Gyümi mikortól? Cici meddig? Pelus honnan? Kiütésre mit?

És közben megmaradjak az, aki vagyok, ne legyek egy befásult anya-terminátor, akit már semmi nem érdekel, ami egy kicsit is róla szól és nem pedig a gyerekéről. Akiben valahogy egyesülni tud idővel minden, ami csak róla szól, és mindaz is, ami a gyerekéről.

A legszebb hang

Hú, már két hete nem is írtam semmit, ez részben azért is van, mert semmi különös nem történt, másrészt, mivel februárban felfüggesztem pályafutásom jelenlegi munkahelyemen, így elég sok a teendőm ezen a téren. Egy hétig beteg voltam amúgy, nem hatalmas gond, ám ennek kapcsán (is) azért arra a dokim és a védőnőm is felhívta a figyelmemet, hogy most már helyezzem magam nyugi üzemmódba, feküdjek amennyit csak lehet, legyek friss levegőn sokat, mert a rohanásnak és stresszelésnek senki nem fogja hasznát élvezni hosszú távon, különösen nem most. Szóval: le kell lassulnom :) Lassan sétálni, lassan enni, lassan beszélni....nem akarni mindent egyszerre, nem mérgelődni annyit...Szóval majdhogynem 180°-os fordulatot kell vennem, már ami a megszokott életmódomat illeti! Nem kell aggódni, azért megmaradok ugyanannak az elviselhetetlen, hisztis nőszemélynek, akit eddig is ismertetek ;).

Egyébként pedig, még a múlt héten voltunk genetikai ultrahangon, ahol megvizsgálták Beni bébi minden apró kis porcikáját, és mindent rendben találtak vele/rajta, plusz nálam is oké a magzatvíz. Íme egy elég jó minőségű kép a kisfiúnkról:

Benedek 20 hetes a pocakomban

Ám, ami talán még egy vizuális élménynél is sokkal erőteljesebben hatott rám, az a 2 nappal ezelőtti magzati szívhang volt. A védőnőnél voltam, szokásos találkozónkon, és a végén egy kis ósdi készülékkel meghallgattuk a gyerek szívdobogását :). Kerestük egy ideig, mert mindig arrébb húzódott, aztán kb. fél percig hagyta magát. Számomra nagyon megható volt, tényleg majdnem sírtam, olyan szép volt, pedig hát én olyan dolgokon, hogy valami 'szép', hát soha nem sírok, fúj, én csak rinyálásból sírok :D Na de ez...nem is tudom megmagyarázni ezt az érzést. A hang hirtelen jött, erőteljes volt, egyenletes és gyorsan lüktető. Talán a vágtázó lovak patája hallat ilyesmit. És mindez itt zajlik bennem, ő az én kis gyerekem, aki fokozatosan egyre jobban a tudtomra, tudtunkra adja, hogy él és élni akar :). Elég jó érzés!

Kismama testkép és a masszőr, aki a zsenikre esküszik

Szerintem most járok abban az állapotban, amikor még éppen hihető lenne rólam, hogy csak a karácsony hagyta a nyomait rajtam derék - csípő tájékon, ám a szakavatott szemek számára már azért levágós lehet, hogy valójában mi a helyzet :). Ez a bizonytalan testkép saját magamra is hatással van, hiszen épp a hétvégén történt az, hogy fürdőruhában a tükör előtt elpityeredve panaszkodtam Szabolcsnak, hogy milyen szarul nézek ki, nem is látszik, hogy babát várok, nem is gömbölyödik olyan szép szabályosan a pocakom, hanem csak olyan 'izén' terebélyesedik, meg amúgy is, mekkora vagyok már, és biztosan soha többé nem fogok már normálisan kinézni, ennyi volt, fenébekészvége...Persze ez is csak egy gyors-hiszti volt, mint anno a hot-dogos sztori, pár perc múlva lent a szaunában már csak nevettem az egészen :) Fura vagyok ugye?Furább, mint általában O.o

Bezzeg Barbie! (a r*banc...)

És most néhány embernek biztos szemet szúrt az, hogy szaunáztam :). Igen, szaunáztam, és gőzben is ültem, sőt, jól meg is masszíroztattam magam! Én abban hiszek, hogy ezeket az alapvetően is egészséges dolgokat babával a pocakban is igénybe lehet ám venni, no persze csak kevesebb ideig, és például a jéghideg zuhany nélkül. Így van ez az alkohollal is, nálam simán belefér hetente 1-2x 1dl vörösbor - ha picit keményedik a hasam, ez pl. tök jó rá.

A már említett masszírozás közben volt egy érdekes sztori. A középkorú masszőr, persze tudta, hogy gyereket várok, hát el is látott bőven az általa vallott gyermeknevelési tanácsokkal, intelmekkel :). Ha csak tehetem, igyekszem nem vitatkozni egyetlen lelkes, idegen tanácsadómmal sem, végighallgatom őket mosolyogva, aztán elmentem amit lehet, a többiből meg legalább kerekedik valami jó kis vicces, vagy tanulságos, elgondolkodtató történet.

Szóval a masszőr...Istenem a férfiak :)! Először is, Drága Édesapámra is jellemző, hogy előszeretettel mesél ijesztő, meghökkentő történeteket olyan szituációkban is, amikor - hogy is mondjam...szóval - hát, szívderítőbbet is el lehetne sütni a jó hangulat megőrzése végett. A kedves masszőr, hátam idilli ropogtatása közben valami miatt úgy érezte, hogy mindenképpen el kell nekem mesélnie azt, hogy az egyik ismerőse hogyan halt bele percek híján a szülésbe úgy, hogy ennek egyébként semmilyen előzménye nem volt. Valami miatt úgy döntött, hogy története a "hát bizony, ez bárkivel megtörténhet..." végszóval zárul jelen szituációban a legjobban. Ellazulás a köbön :).

Brillírozása nem ért véget ezen a ponton. Hiszen most következett a következő kérdése: "Ismeri Ön a Nevelhetsz zsenit című könyvet?" Hűha, mondom, nem. (De a szerzőjéről, Polgár Lászlóról már nyilván hallottam.) Leszögezem, nem ismerem (egyelőre) a szerző pedagógiai módszerét, azt tudom, hogy sakkzsenik a lányai. Ez csodálatos és semmi gondom a ténnyel :).

Az én virtuóz masszőröm azonban lelkes okító beszédet tartott nekem arról, milyen káros és egyben haszontalan tevékenység a gyereket órákig a homokozóban, esetleg egyedül a szobájában játszani hagyni, micsoda sekélyes élete lesz ám annak az embernek, akit gyerekként 'csakúgy' hagynak játszani, célok nélkül...Hiszen a gyereket folyton kihívások elé kell állítani, kihozni belőle, amit csak lehet, már egész kicsi korától kezdve. Szóval szabályok, célok, teljesítmény, juhéé.

Én csak meredtem magam elé, néha benyögve egy "aha"-t, és közben két "kisfilm" játszódott le lelki szemeim előtt. Az egyikben kicsi fiacskám elmélyülten játszik a kis kütyüjeivel, kommentálva tetteit, nyugisan, 'csakúgy'. Vagy a homokozóban épít várakat, hidakat, bunkereket, szintén különösebben meghatározott célok nélkül. Jól érzi magát 'a kis világában'. Vagy futkos, elesik, sír, nevet. Lekvárral kikeni a falat, meg ilyesmik. A másik képkockán már ketten vagyunk. Én, aki gülüszemekkel lesem fiam minden apró mozdulatát, analizálom, méregetem, még talán pontozom is apró kezeinek minden mozdulatát. Megmondom neki, hogy ezt és ezt így és így csinálja meg/érje el/mutassa meg stb. És figyelek. Figyelem, hogy vajon elég ügyes-e. Elég jól teljesít-e. Eléggé megfelelő-e. Eléggé 'normális-e'. Hiszen fejlődni kell, fejleszteni kell, célokat kell kitűzni, és azokat bizony valahogy el kell érni, éretni vele. Már 0 éves kortól. Aztán a végén elismerem...HA az ideális időn belül, az ideális módon köti össze azokat a nyamvadt pontokat, színezi ki a mintát, rakja sorba a tárgyakat, böki ki a megoldást, mondja fel a törit, vizsgázik le...És majd jól megveregetem a vállát, ha felnőtt korában végül elért mindent. Mindent, amit csak ÉN akartam, hogy elérjen, megszerezzen. Hogy végre anya büszke legyen rá, egyszer ebben az életben, végérvényesen...

Aztán vége lett a masszázsnak. Kézcsók, kössz a tanácsokat hapsikám :)

(Erről még biztosan sokat fogok írni, hiszen mint mindenről, erről a témáról is nagyon sokfelé ágazik a véleményem. Uncsi? Lehet, bocsánat :) És hamarosan beleásom magam a gyerekpszichológia ingoványos irodalmába is...)

Félút felé

Nem nagyon kerültem gép elé az elmúlt 2 hétben, aminek őszintén örülök! Szóval most igyekszem összefoglalni az utóbbi időszak történéseit. Tulajdonképpen semmi extra, aki nagy szenzációra számít, ne is olvassa tovább ezt a bejegyzést, a kíváncsiaknak pedig helló :)

December 20-ig melóztam, azóta az édes semmittevés hosszú napjait töltöm, imádom, hogy sokszor azt se tudom, mennyi az idő, vagy hogy milyen nap is van, sokat alszok, elvagyok. December 21-én reggel, mivel hivatalosan munkanap volt, elugrottam egy gyors vérvételre, ami mostanra kb. már csak annyira számít megrázó élménynek, mint gondtalan lánykoromban egy feles pálesz: kicsit összerándul tőle a gyomrom, és ennyi, köszöntem, kézcsók. Aztán eljött az idő, vettem egy jó meleg kismama kabátot, ami elrejti és melegíti a pocakomat és még jól is néz ki, végre nem úgy nézek ki derék tájékon kabátban, mint egy hatalmas kötözött sonka. És ha már hízás, akkor a jó hír az, hogy köztudottan súly- és elhízásparás nődokim szerint rendben gyarapszik a súlyom, nem vagyok egy gurulós bőrönd, szépen meg lettem dicsérgetve a hétfői vizsgálaton, hogy csak így tovább, persze azért a bejglivel vigyázzak majd. Nagy szerencse, hogy utálom a bejglit, na persze helyette jöhet minden, ami sós, fűszeres, tésztás...Ami még a dokinál volt: minden tök király, kívül-belül rendben vagyunk, gyerekestül-mindenestül. Ugyanezen a napon délelőtt voltam egy szintén gyerekét váró barátnőmmel kismama jógán, ezt még eddig nem próbáltam. Nagyon jó dolog ám, szerintem amint befejezem a melót január végén, nem csak a tornát hagyom meg az életemben, de ennek a jógának is helyet adok, éljen a mozgás :)

Este Szabi családjánál karácsonyoztunk, másnap kettesben otthon, aztán 25-én jöttünk le Miskolcra az én szüleimhez, azóta itt punnyadunk, néha az itteni barátokkal találkozgatunk, tökéletes pihenés :) Ja, amúgy félúton járunk már lassan, elég durván megy az idő!